ARANY HAJNAL

(VRIL-THULE)

 

' (A hajnal a napnak azon szakasza, amikor a Sötétség után remény tölti el az embert a Fény érkezésére várva. A hajnal mindig eljön, még akkor is, ha a Sötétség azt hazudja magáról, hogy ő a Fény!)

 

"AZ IGAZSÁG BIRODALMÁBAN"

(Egy Igaz Ember Emlékére)

Nagyon korán volt még a decemberi reggelen. Az ég piszkosan ólomszerű, a föld is szürkén és reménytelenül terült el alatta a kopár, rideg fáival, s bokraival. Ilyenkor az embernek még élni sincs kedve, minden kilátástalan és jövőtlen. Ekkor, mintegy varázsütésre - ott, ahol az ég a földdel összeért - az öntött arany melegségével és szín­pompájával felragyogott a Nap. Csak egy kes­keny csík volt, egy vékony fénycsík és mégis minden megváltozott, új remény és boldogság költözött az ember lelkébe, még a szívében is melegséget érzett. A csillapíthatatlan remény és egy boldogabb jövőbe vetett hit lehet ilyen, mint amikor rájövünk az élet nagy titkaira és magasz­tos bölcsességére és igazságára. Mert remény csak akkor van, ha hiszünk benne. És ha hi­szünk benne, akkor meg is történik, mert a re­ményből ekkor valóság lesz!

1947-ben az amerikai hadsereg soha nem lá­tott akcióba Kezdett, amit tudományosnak álcá­zott. Elnevezése: "High Jump" (Magasugrás) volt. "Ebben 4700 ember. 13 hadihajó, egy repülőgép-anyahajó. tucatnyi repülőgép, köztük két hidroplán és hat kétmotoros R4-Dacota szállí­tógép és egyéb eszközök, traktorok, hójárók, valamint hat helikopter vett részt. Hetvenezer fénykép készült, és ez olyan ha­talmas mennyiségnek bizonyult, hogy később a feldolgozásuk csak egy külön program keretében vált lehetségessé (Operation Windmill). A hihetetlen nagyságrendű expedíció vezetője az a híres Richárd E. Byrd admirális volt, aki már többször is járt az Antarktiszon, és aki évekkel korábban, 1938 novemberében személyesen készítette fel a német Alfréd Ritscher vezette antarktiszi expedíció tagjait. Ám Byrd admirális­nak ez az útja számos meglepetést tartogatott és nem csak a számára, hanem a Pentagon még mindig a háború győzelmi mámorában fürdő, elszánt - a hata­lomtól megrészegült - vezetői számára is.

A hivatalos verzió szerint a "High Jump" egy speciális felkészítő gyakorlat volt úgy az embe­rek, mint a felszerelések számára. A hagyomá­nyos geológiai és meteorológiai kutatások mel­lett az volt a célja, hogy megvizsgálják a katonai és tudományos támaszpontok építésének és üzemeltetésének lehetőségeit, és a különböző építési technológiák eredményességét. Mind­ezeken felül, kevésbé nyíltan kimondva, fokozni kívánták az amerikai katonai jelenlétet a hatodik kontinensen és ásványi kincsek, többek között uránium-lelőhelyek után is kutattak. A fő célkitű­zés azonban egy éles gyakorlat, egy sarki táma­dás végrehajtása volt. A támadás Új-Berlin vagy más néven a 211-es bázis ellen, amelyet a né­metek hoztak létre a Déli-sarkon, és amelynek létezését a szövetségesek már az U-533 és az U-977 tengeralattjáró elfogása előtt is sejtettek.

A németek már korábban is sűrűn megfordul­tak az Antarktiszon és kutatásokat végeztek az Új-Svábföldnek elnevezett területen. (Ez pontosan a Berlinnel megegyező hosszúsági fokon található.) Ezeknek a felderí­tő utaknak az eredményeként rengeteg olyan helyet találtak, ahol a jégmezőt oázisok, vagyis szárazföldi területek törték meg. Ezeken a he­lyeken a geológiai aktivitásnak köszönhetően a hőmérséklet jóval elviselhetőbb volt és a hőmé­rő higanyszála akár a fagypont fölé is emelked­hetett. (Nem egyszer tartósan +20°C fölé is!)

Ám ennél érdekesebb dolgokra is bukkan­tak a németek, méghozzá hatalmas barlan­gokra, amelyek közül nem egy több kilométe­res kiterjedésű volt. Az egyik ilyen természe­tes üreg kiterjedése állítólag elérte a 45 kilo­métert és a belsejében egy meleg vizű forrást is találtak. (Melybe a tengeralattjárók is be­úszhattak...) Lényegében ennek a forrásnak a vize vájta ki a hatalmas üreget.

Miután a tudományos vizsgálatok révén min­den szükséges adatot megismertek, a néme­tek hozzáláttak a jégbarlang átalakításához és berendezéséhez. Hajóik tucatjai szállították a szükséges felszereléseket, anyagokat és mun­kaerőt az új kolónia megépítéséhez. Ekkor még nem sejtették, hogy az Új Világrend utol­só bázisának alapjait teremtik itt meg. Az ant­arktiszi vizeken német tengeralattjárók cirkál­tak, gondosan védve az új támaszpontot, az Új-Berlint. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a német mérnökök képesek voltak meg­építeni egy hatalmas földalatti bázist az Antarktiszon. Emlékezzünk csak az olyan, a Harz-hegységben létesített bunkerjeikre, mint amilyen a nordhauseni Dóra-tábor is volt.

A háború befejezése előtt a németek szinte minden használható felszerelést kimenekítet­tek - megjegyzésként: magyar, olasz és japán mesterpilóták tűntek el nyomtalanul, többnyire olyanok, akik a magyar Eger (!) melletti szuper­titkos "gömbvillám" vadászgép fejlesztésben is dolgoztak, Németországból és ide, a 211-es bázisra szállítottak. Ide szöktették a tudósokat és a tervrajzokat, valamint a korong alakú repü­lőgépeik működő prototípusait a Kugelblitz-cél együtt (Haenebu-V7 "Titkos Doktrína"). Amit nem volt idejük befejezni a háború alatt, azt itt, a jégpáncél fedezékében, nyugodtan elkészít­hették. A nyersanyag utánpótlásukról egy telje­sen kiaknázatlan kontinens gondoskodott.

Élelmezésükről a déli tengerek, de foglalkoztak hidegtűrő növények termesztésével és állattartással is. Mindezek mellett még a há­ború után is folyamatosan érkeztek ide a tit­kos útvonalakon az utánpótlások, amelyekért busásan (és aranyban...) fizettek. Csak a tit­kos svájci bankszámlákról milliárdos nagy­ságrendű vagyonok vándoroltak a dél-ameri­kai országok bankszámláira. Az amerikaiak joggal tartottak hát attól, hogy ha a németek megvalósítják mindazt, amelynek a nyomait a hátrahagyott tervezőasztalokon és szerelőcsarnokokban megtaláltak, akkor hama­rosan olyan lépéselőnyre tesznek szert a hadi­technikában, hogy nem lesz, aki többé feltartóz­tassa őket.

 Tagadhatatlan, hogy a "High Jump"hadművelet rövid ideje alatt több tudományos felfe­dezést is tett. Például az 1947. február 11-i fel­fedezést, a Bunger oázis felfedezését a "High Jump" hadművelet legnagyobb visszhangot ki­váltó eseményének tartották. Azon a napon egy hidroplán parancsnoka, Dávid Eli Bunger elképesztő dolgokat pillantott meg: a hófehér jégvilág kellős közepén, egy nagy fekete föld­del borított területet látott! Néhány óra múlva a világ minden városában lehetett hallani erről az oázisról. Bunger más felfedezéseket is tett: pél­dául tavakat is látott az oázisban, sőt az egyik­re le is szállt és különböző méréseket végzett. A víz nem volt túlságosan hideg, és tenger­víznek bizonyult.

   Byrd és helyettese meglehetősen szkeptiku­san fogadta a felfedezést, ezért 1947. február 19-én az admirális Howie másodpilótával az Antarktisz belseje felé repült, hogy személye­sen is meggyőződjön a rejtélyes szárazföldi te­rületről. Byrd elhíresült naplójában erről az útról is beszámolt. Ez a napló egyébként hamarosan sok probléma és szenvedés forrása lesz, amint azt lánya, Pauline Byrd igazolta is. (A lányát megfigyelték, és titokban kísérték, lehallgatták, majd "elmegyógyintézetbe" utalták.) Byrd ugyanis történetének legfontosabb részeit átír­ta, a híres 1925-ös napló üresen maradt lapjai közé. Sok meglepő tapasztalatot szereztek, mint a Bungei oázis létezése, vagy az olyan rendkívüli felfedezéseket, mint amilyenek a Ross-tengerből származó üledékeknek az át­vizsgálásából következek. (3650 évenként pe­riódikusan átrendeződik a Föld geológiai arcu­lata!) (Ezek a kőzetvizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy az Antarktisz éghajlata vala­mikor mérsékelt, vagy akár szubtrópusi is lehe­tett es, hogy 6000-15 000 évvel ezelőtti kor­szakban nem borította jég az antarktiszi konti­nenst. A Föld leghidegebb hőmérsékletét, a -83,3 Celsius fokot is itt mérték. Érdemes tudni azt is, hogy -60 Celsius fokon a vas törékennyé válik! A jelenlegi földi jégtömeg 93%-a van az Antarktiszon!) De ezek a tudományos szenzáci­ók közel sem voltak annyira hihetetlenek, mint az, hogy a németek befejezték a kutatásokat és elkészítették a csodafegyvereiket! Nyolc hét után világossá vált a tapasztalt katonának és sarkkutatónak, hogy a németek immár legyőz­hetetlenek! Ezért is mondta később az őt meg­hallgató katonai bizottságnak a következőket:

"Az amerikai hadsereg alapvető érdeke, hogy felkészüljön a déli-sarki régióból érkező ellenséges repülőgépek támadása ellen. Egy újabb háború esetén az amerikaiaknak olyan járművekkel kell majd szembenéznie, amelyek hihetetlen sebességgel képesek repülni." (Sajnos Byrd admirális nem ismerte az implózió-explózió emberi összefüggéseit...)

Byrd admirálist erre a figyelmeztető kijelentés­re a legkülönösebb repülőútján szerzett tapasz­talatai késztették. Ennek tapasztalatait is részle­tesen rögzítette a naplójában, amellyel ezúttal érdemes szó szerint is megismerkednünk.

"1947 02. 06 óra. Minden előkészület meg­történt, hogy északnak repülhessünk.

06.10: Felszállunk. Üzemanyagtartályok teletöltve.

09.15: A távolban hegyeket látunk.

09.49: Csakugyan egy hegységhez értünk, bár korábban nem tudtunk róla.

10.00: Átrepültünk a hegylánc felett. A gerin­cen túl egy völgyet pillantottunk meg, amelyet egy kis folyó szel át. Nem tehetséges, hogy itt zöld növényzet legyen! Valami nyilvánvalóan nem stimmel itt! Jégnek és hónak kellene alattunk lennie! A navigációs műszerek megbolondultak, az iránytűk csak pörögnek.

10.05: Nem látjuk a Napot. Mintha itt valami más forrásból jönne a fény. Odalent fákat látunk. A magasságot

Az üzenet a következő: "Isten hozta admirá­lis a birodalmunkban! Pontosan hét perc múlva leszállítjuk önöket. Nyugalom admirális, jó kezekben van." A repü­lőgép motorjai leálltak, a gép irányíthatatlan.

11.40: Újabb rádióüzenetet kaptunk.

Megkezdődik a leszállás. Mintha egy láthatatlan liftben lennénk, úgy ereszkedünk alá, nem a megszokott módon. A földet érés csak egy apró zökkenés.

11.45: Gyorsan leírom, amit látok: számos ember közeledik felénk.

Magasak és szőke hajúak. A város a szivár­vány színeiben csillog. Nem tudom mi fog itt történni, de nem lá­tok fegyvert a közeledő alakoknál. Egy hang a nevemen szólít és utasít, hogy nyis­sam ki a gép ajtaját. Megteszem. A rádióst és engem udvariasan fogadtak.

Felszálltunk egy kis emelvényre, amelynek ' nincsenek kerekei, és a város felé indulunk.^...) I Valami kellemesen meleg italt kapunk. Soha azelőtt nem ittam még ilyet. Nagyon finom. Tíz [ perc múlva két alak jön és arra kérnek, hogy kövessem őket. Nem tehetek másként.

A rádiósom itt marad...

Folytatása következik..........

Megosztás a facebookon